Talán még Etiópiáig is eljutott a híre, hogy szerda kora délután csomagolták az utolsó Forte fotópapírt Vácott. Fénykorában ugyanis Afrikába is szállította fekete-fehér termékeit a gyár, amelynek bezárásánál több száz megszállott fotós jelent meg.

 Nem csak a felvételek fakultak meg Fotó: Sopronyi Gyula

A villanyrezsón egy csupor megkövült dobozragasztó enyv, a fogason ottfelejtett nejlonköpeny, a faliújságon a hetvenes évek gyárkirándulásának megfakult képei. Az egyiken fiatal férfi integet. A következőn már egész csapat. Arcukon boldog bizonyosság, most mégis úgy tűnik, mintha egy hajdanvolt világnak intenének búcsút örökre. A londoni alapítóknak, akik a Kodak égisze alatt 1910-ben vásárolták meg a váci püspökség csemetekertjét, a gyáralapítást lebonyolító Ranzenberger János huszárszázadosnak, az 1913- ban kezdődő építkezés munkásainak. Üdvözlik a '22-ben meginduló termelést, búcsút intenek a második világháborúban elmenekült angol tulajoknak, intenek a hadiüzemmé vált gyár parancsnokának, és az államosítást követő arany¬kor mind az 1500 dolgozójának.

- Az előző csoport még látta dolgozni a lengőkést - mutat kalauzunk, Szeidl Péter egy behemót filmszalag-szeletelő alkalmatosságra, a gyárlátogatás első állomásán. Az ember rögtön érzi, valami végérvényesen kicsúszik a keze közül. Reflex- szerűen fényképezni kezd, hogy legalább azt megörökítse a szétfoszló pillanatból, amit még lehet: forgószéket, fém-szekrényt, kihullott csavart. Bármit. Sokan mindezt analóg géppel teszik, megadva a hely szelleméhez méltó végtisztességet.

Hirtelen vaksötét lesz, majd kattogva felizzik néhány vörös neoncsík, éppúgy, ahogy évtizedeken át a fényérzékeny munka idején. A lámpaoltással idegenvezetőnk, az egykori üzemvezető nosztalgiázik. Vakuk villannak, a forgató tévéstáb a sötétben vonja felelősségre a középkorú Szeidl urat, miért nem mentik kisebb helyre a gépeket, hiszen a valutaszegény időkben súlyos dollár-milliókat termelő üzem kínálatára a mai napig lenne kereslet. Itthon biztos, de állítólag Ceylonban Japánban, és még Líbiában is. Ahogy a hőskorban.

- Nincs tovább - érkezik a megingathatatlan válasz, a bámészkodókhoz pedig már csak szófoszlányok érnek el: felszámolás, lekapcsolt fűtés, a tavalyi év 150 milliós vesztesége és az idén januárban postázott, utolsó felmondólevelek.

Szétszóródunk. Elhagyott folyosókon, kitámasztott vasajtókon át, az egykori sínrendszert követve járjuk be a fekete-fehér filmtekercsek, fotópapírok, vegyszerek útját. Mindenki a hazavihető, polcra állítható relikviák után kajtat. Feltámad a szuvenírszerző ösztön - mint amikor az Aggteleki-barlang látogatói a védőkorlát mögül próbálnak akár csak egy egészen apró cseppkövet megkaparintani. A jólneveltek beérik az üzemegység bejáratánál ácsorgó konténerek hulladékaival, levágott kartonszélekkel, kajla dobozokkal, összegyűrt fényvédő papírok diribdarabjaival. A rámenősebbek a hajdan ezüsthulladékot szállító „csillékről” csavarozzák le a számot, a feliratot. Talán még rozsdás kilincset is törnének, ha menne.

Szabadon választott program következik. Utolsó ebéd az üzemi kantinban, ücsörgés a gyár saját bejáratú fenyvesében, mókusles, rövid séta a tízes években emelt iroda-faházhoz, esetleg újabb gyáregység, az ezüst emulziósfolyadék-felvivő és a dermesztő részleg megtekintése. A fotósszakma nagy öregjei, Bánkuti András, Markovics Ferenc, Tamási Gábor hármasa bukkan elő. Nem sietnek. Most jött a hír, hogy az analóg technika helyzetét firtató szakmai beszélgetés - szervezési gubanc miatt - elmarad.

Lassan a gyárkapuban árult papírok is elkelnek, „Az utolsó kiszerelés” bélyegzővel hitelesítve. A portás egykedvűen Cseh Tamás-dalt dünnyög: „Gondolj a galambokra Krakkó főterén, fénykép készül Forte filmre, rajta te meg én.”

Szablyár Eszter
Népszabadság 2007. február 16.